Címke: utazás

Batumi napok

szemeseHozzászólás

Batumiba érkezésem után, a 100 támadó taxist elüldözve várom a helyi barátnőmet a kikötőben. Mivel nem terveztem semmit túl, így nagyon örülök, hogy befogadott. Azonban hirtelen pánik fog el, mikor az ATM visszadobja a kártyámat és a buszjegyemet fizető lengyel párnak is zlotyiban adom oda az összeg felét.

A grúz közlekedésről már valószínű írtam, zöld lámpánál is nehézkes az átjutás, de engem megtámogatott egy nő a haladásban egy seggre veréssel.

A lakásban lepakolás, bemutatkozás a családnak. Ők oroszul beszélnek otthon, viszont a nagypapa is folyékonyan nyomja az angolt. Természetesen nem értik, hogy engem hogy engedhettek el a szüleim vagy (amikor a korom kiderül) a férjem egyedül ilyen veszélyes helyre. A lányok rendszerint 20 év körül már férjhez mennek és lebabáznak, a barátnőm külföldön tanul, ő más természetesen. A híres grúz vendégszeretet megvan.

Nagy szerencsém van ezzel a hétvégével, zajlik az élet, Batumi napok vannak. Várost nézünk, ebédelünk, este pedig egy kisebb társasággal beülünk sörözni. Nyelvi gondok nincsenek, mindenki beszél angolul közülük. Amikor elmondom a sztorit a grúz ábécéről, hogy úgy találták fel, hogy kiöntöttek az asztalra egy tál spagettit, jön a megjegyzés, hogy ezt biztos az örmények találták ki. Beszélünk a borról, Puskásról és grúz szokás szerint mindenki 10 perces tósztot mond, mielőtt meginnánk azt az egy kör chachát.

DSC08739k

Batumi érdekes, nem lehet összehasonlítani Tbiliszivel. Szép a maga módján, de nagyon jön a pénz, építkezés mindenhol, ez egy más Grúzia. És a Fekete-tengernek a kavicsos oldala 🙂
Amit csak messziről láttam az a chacha szökőkút. Elméletileg minden este 10 percig víz helyet chacha folyik a kútból.

Másnap este indulok Kutaiszibe a hajnali járatomra. Barátnőm és a nagyapja kísérnek ki a buszhoz, amin ismét a sofőr mellett kötök ki. Ez nem a tipikus turista járat és egy féltucat ittas helyi srác adja a nem túl kellemes hangulatot éjszakára. A sofőr szerencsére tudja őket kezelni, így bármilyen gond nélkül kijutok a reptérre és repülök Pestre.

Mesztia – Chalaadi gleccser

szemeseHozzászólás

Mielőtt Grúziába utaztam megpróbáltam útitársakat találni Couchsurfingen. Pontosabban az ország csoportjába írtam csak be, tehát azért így nem erőltettem magam halálra. Szerencsére tudtam válogatni, azonban az emberek többsége jó előre megtervezte az útját velem ellentétben, illetve referencia nélküli emberekkel alapvetően nem veszem fel a kapcsolatot ilyen esetben. Így találkoztam Arminnal Németországból, aki otthonról végig motorral jött és tart Irán felé. Sok szempontból ez nagyon szerencsés volt, ugyanis túrázni se kellett egyedül, a szállás Mesztiában így le lett szervezve előre és a túra kezdetéig motorral mentünk, ami azért elég fasza volt.

A szállásunk egy homestay volt (a helyi családok ajánlanak fel szobát, ellátást), de igazából itt nem volt kirakva tábla, bookingon is kereshetné az ember, sajnos kontaktom sincs, de megmutatom szívesen merre volt élőben. 🙂 35 larit (~ 4000 Ft) fizettünk fejenként éjszakánként, ebben benne volt a reggeli és a vacsora, de olyan mennyiség, hogy azt szerintem maximum egy osztály tudta volna befogadni. A házinéni nagyon aranyos volt, igazából mindig elfelejtette, hogy nem beszélünk oroszul. A szüleié a ház, őket ápolja és mellette így jut egy kis betevő is.

DSC08579k

DSC08572k

A nem rövid éjszakai utazásom után elindultunk a Chalaadi gleccser felé. Lényegesen lerövidítettük a túrát így, hogy a hídtól indultunk. Azért így is kellett nem elsietve 1-1,5 óra a gleccserhez felérni. A túra után a városka egyik őrtornyába is felkapaszkodtunk. Szinte minden házhoz tartozik egy torony. Érdemes tudni, hogy a természeti adottságokból kifolyólag egy szinte bevehetetlen régióról beszélünk. A helyi szvánoknak saját nyelvük és kultúrájuk van, igazából a grúzok többsége eléggé barbárnak tartja őket. A vérbosszú erősen él még itt, az ismerőseim mesélték, hogy megcsalásért fülét vágják például az embernek. Úgy gondolom Mesztiában nem kell ilyenek látványától se tartani, hiszen a turizmus (sajnos) egyre jobban épül ki. Viszont aki Ushguliba is elmegy, az már más tészta.

A túra után kiültünk a városka parkjába sörözni és persze, hogy egy magyar srác jött oda hozzánk, mondta hogy vagy magyarnak vagy lengyelnek tippelt (átalakulok biztos). Ő sátorral volt és előre szólt, hogy készülhetünk a másnapi túránkra izmokkal, mert kemény lesz.

DSC08630kbw

DSC08650k

 

Úton Mestiába

szemeseHozzászólás

Mestiába van repülőjárat, heti ötször Tbilisziből 65 lariért (~7800 Ft), ebben benne van a reptéri transzfer is. A Vanilla Sky utazási irodán keresztül lehet jegyet vásárolni, ezt viszont érdemes akár hónapokkal előre foglalni szezonban. Nem, nem személyesen. A neten fellelhető címről kiköltözött az iroda a város szélére. Tehát ez nem jött össze.

Második opció a vonat + marshrutka kombó. Minden este (idén) 21.10-kor indul vonat Tbilisziből Zugdidibe. Én 30 lariért (~3600 Ft) első osztályra hálókocsiba vettem jegyet, úgyse volt még ilyen. Kb. 300 km lehet a távolság, viszont a vonatnak kell vagy 9 óra ehhez. Teljesen rendben volt a dolog, ami furcsa volt, hogy jegyvásárláskor és felszálláskor is kértek útlevelet/személyit (Grúziába nem kell útlevél egyébként). A jegyen grúzul van minden, de ki lehet a képek alapján sakkozni, hogy melyik kocsi, melyik ülés stb. Egyedül a vasútállomáson nem volt tényleg sehova kiírva a vágány, de azt megkérdeztem.

A grúzoknál nagyon sok és jó limonádét lehet kapni, csinos kis üvegekben is stb. Rosszul meséltem néhányotoknak, én meg voltam győződve arról, hogy a zöld színű ánizsos, de nem, tárkonyos (!) limonádé. Hát, nem sokkal megnyugtatóbb. Főleg kellemetlen volt, hogy egész útra volt egy fél literes üvegnyi vizem és egy liter ebből a szörnyűségből.

Egy német biológus sráccal utaztam együtt, aki a Mestia közelében lévő Ushguliban kutat a szakdolgozatához, grúzul meg lehet tanulni, neki sikerült.

Zugdidibe érkezéskor a parkoló gyakorlatilag Mestiába tartó marshrutkákkal volt tele. 20 lariért vittek el, ebből nem nagyon lehet alkudni, mert úgyse jutsz el másképp. A csomagomat feldobták a busz tetejére, szépen rákötözték, beültettek egy grúz lány és a sofőr mellé és amint megteltünk indultunk is.

Természetesen hamar kiderült, hogy nem fogunk nagy beszélgetéseket megejteni a nem létező orosz tudásomnak köszönhetően. Persze a sofőrök nagyon érdeklődőek voltak. Megálltunk fél órás szünetre (ez az út hosszától függetlenül megvan) és pár perc után kijött értem az egyik sofőr és beinvitált az étterem szerű helyre. Leültettek, khachapuri, tojás, sör, egyél. Mivel csak activityztünk behívták a buszon mellettem ülő grúz lányt is, tudott pár szót angolul, így már jobban örült mindenki. Az mellékes, hogy mindegyik sofőrünk megivott pár sört és szerpentinen haladtunk.

Egyedül utaztam, nem volt meg a szállásom címe (az túratársam szervezte), így az út végére már örökbe akartak fogadni, ami valljuk be nem lett volna túl jó ötlet, de ettől még kedvesek voltak. Fél 11 körül, tehát jó 4 óra utazás után értünk Mestiába, ami természetesen több külön bejegyzést is megérdemel majd.

Tbiliszi – a város

szemeseHozzászólás

Második nap összeszerveztem egy kisebb társaságot a pakisztáni újságíróval és két német sráccal elindultunk várost nézni. Tbiliszi amúgy kb 1 milliós város, a Kura (Mtkvari) folyó partjain. Wikipedia vége.

DSC08496k

Megnéztük a kötelező dolgokat, felvonóval felmentünk a Narikala-erődöz (metró kártyával 1 lari volt egy útra). A felvonó lenti állomása előtt letelepedtünk kicsit amíg az egyik német srác elment enni, ezalatt a másik német srácot betámadta egy egész iraki família, hozzátenném perfekt angollal és egyből elkezdték szervezni a lányuk kijutását Németországba orvosnak tanulni. Érdekes volt, pakisztáni barátunk nagyokat sóhajtozott. Az utunk végén khatchapurit és fügét ebédeltünk, az utóbbit gyakrabban el tudnám itt is viselni.

Nem említettem, hogy én úgy indultam el, hogy nem tudom merre megyek. Ezen elég sokat őrlődtem, mivel Mestiát, ahova alakulóban volt a túratárs, a többség nem ajánlotta és emellett a távolság se elhanyagolható (460 km). Közelebb lett volna Kazbegi, vagy ami pedig igen vadregényes az Omalo. Azt tudtam, hogy Batumiba el akarok jutni az ott élő ismerősöm miatt, viszont az se lett volna tragédia, ha nem. Így sokat beszélgettem, nézelődtem, agyaltam.

DSC08540k

Az aznapi erkélyes beszélgetés mellett azt is kitaláltam, hogy másnap elmegyek Goriba (Sztálin szülővárosa) és Uplistsikhe barlangvárosába. Aztán elhatároztam, hogy este Mestiába állok majd tovább, nem maradok. Mérlegeltem, hogy egyedül vagyok, túrázni így nem akartam hosszabban, Mestiába pedig van kisrepülő minden második nap.

Másnap már dél volt mire sikerült kiderítenem (rossz cím, rossz telefonszám stb), hogy a repülőre már születésem előtt elfogytak a jegyek. Így sajnos az aznapi terveim ugrottak és fel kellett lelkileg készítenem magam az éjszakai vonatra, majd marshrutkázásra.

Aznap is sikerült összeszedni egy társaságot, német, koreai és ukrán srác. (Igen, lányok nem nagyon voltak vagy ha igen, csapatosan) A fürdő melletti vízeséshez mentünk el, ez gyakorlatilag a belvárosban van. Utána csak a vonatjegyemet megvenni mentem el és ebédeltünk a koreai sráccal. Sajnáltam persze, hogy Tbiliszi környékén nem sikerült sok mindent megnézni, de a megismert emberek kárpótoltak. Tényleg úgy érzem nagyon szükségem volt már pár ilyen benyomásra és pihenésre, leginkább.

tumblr_nvat2yqJpn1r3hunwo2_r1_1280

Tbiliszi – Why Not?

szemeseHozzászólás

Reggel 10 körül, érkezés Tbiliszibe. A hostelt félig ösztönösen, félig a Lonely Planetes térképem segítségével találom meg. Kicsit meglepődve az eldugottságon, de belépek és a No Shoes feliratra reagálva hámozom is le a túrabakancsot. Majd alvás. Első két éjszakára foglaltam szállást, úgy emlékszem 20 larit (~2300 Ft) fizettem éjszakánként reggelivel együtt. Persze ez a legolcsóbb megoldás a képen látható 16 matracos szobába.

DSC08393k

A hostelekben csalódtam, sokat. Nem olyan emberek vettek körül a legutóbbi alkalmakkor akikre számítottam. Sokan zárkózottan voltak, köszönni se köszöntek. A Why Not?-ban (marketing van) viszont visszatért a hitem, lett egy kis családom, sose unatkoztam és jól esett csak sörözni az erkélyen sokszor a többi utazóval és hallgatni a különböző sztorikat, ötleteket.

Miután felkeltem, egy román sráccal mentünk el ebédelni, aki egy konferenciára tartott. A rend kedvéért khachapurit kértem. Az én definícióm szerint puha sajtos pizza, sajt rajta, sajt benne. Persze annyira nem kapkodták el a kiszolgálást, hogy ebédpartneremnek (aki Örményországba utazott tovább) le kellett mondania a második fogást.

A városnézési kísérletem 2 órában kimerült, mivel csak bevetettem magam az utcák közé és rá is jöttem, hogy nem feltétlen jó irányba haladok, de az átkelés lehetetlen volt. Ugyanis itt a zebra nem szent, a lámpa se, sőt igazából paraszt gyalogos mit képzel az úttesten úgy egyáltalán. Azért sikerült bekeveredni a belvárosba, de inkább visszamentem a hostelbe egy idő után. Fáradtan se türelem, se semmi.

Gondoltam alszok, ennek az lett a vége, hogy az erkélyen sörözéskor megismert emberek elvittek egy a hostelban lakó pakisztáni festő kiállítására. Ott maradtunk még utána a bárban, ahol megpróbáltam életem első talpas cigijét elszívni (sikertelenül) de végül a pultos fiú megkínált a sajátjából, mikor megkérdeztem hogy árulnak-e cigit.

/A képekre nem feltétlen nevezetességeket és szép részeket válogatok/