Második nap összeszerveztem egy kisebb társaságot a pakisztáni újságíróval és két német sráccal elindultunk várost nézni. Tbiliszi amúgy kb 1 milliós város, a Kura (Mtkvari) folyó partjain. Wikipedia vége.
Megnéztük a kötelező dolgokat, felvonóval felmentünk a Narikala-erődöz (metró kártyával 1 lari volt egy útra). A felvonó lenti állomása előtt letelepedtünk kicsit amíg az egyik német srác elment enni, ezalatt a másik német srácot betámadta egy egész iraki família, hozzátenném perfekt angollal és egyből elkezdték szervezni a lányuk kijutását Németországba orvosnak tanulni. Érdekes volt, pakisztáni barátunk nagyokat sóhajtozott. Az utunk végén khatchapurit és fügét ebédeltünk, az utóbbit gyakrabban el tudnám itt is viselni.
Nem említettem, hogy én úgy indultam el, hogy nem tudom merre megyek. Ezen elég sokat őrlődtem, mivel Mestiát, ahova alakulóban volt a túratárs, a többség nem ajánlotta és emellett a távolság se elhanyagolható (460 km). Közelebb lett volna Kazbegi, vagy ami pedig igen vadregényes az Omalo. Azt tudtam, hogy Batumiba el akarok jutni az ott élő ismerősöm miatt, viszont az se lett volna tragédia, ha nem. Így sokat beszélgettem, nézelődtem, agyaltam.
Az aznapi erkélyes beszélgetés mellett azt is kitaláltam, hogy másnap elmegyek Goriba (Sztálin szülővárosa) és Uplistsikhe barlangvárosába. Aztán elhatároztam, hogy este Mestiába állok majd tovább, nem maradok. Mérlegeltem, hogy egyedül vagyok, túrázni így nem akartam hosszabban, Mestiába pedig van kisrepülő minden második nap.
Másnap már dél volt mire sikerült kiderítenem (rossz cím, rossz telefonszám stb), hogy a repülőre már születésem előtt elfogytak a jegyek. Így sajnos az aznapi terveim ugrottak és fel kellett lelkileg készítenem magam az éjszakai vonatra, majd marshrutkázásra.
Aznap is sikerült összeszedni egy társaságot, német, koreai és ukrán srác. (Igen, lányok nem nagyon voltak vagy ha igen, csapatosan) A fürdő melletti vízeséshez mentünk el, ez gyakorlatilag a belvárosban van. Utána csak a vonatjegyemet megvenni mentem el és ebédeltünk a koreai sráccal. Sajnáltam persze, hogy Tbiliszi környékén nem sikerült sok mindent megnézni, de a megismert emberek kárpótoltak. Tényleg úgy érzem nagyon szükségem volt már pár ilyen benyomásra és pihenésre, leginkább.
SZALKAI EMESE 